Mindjárt vége van 2011-nek, nekem meg van három gyerekem. Tökre nem így terveztem néhány évvel ezelőtt, mikor szilveszter felé általában megszállt az ihlet és nekiálltam elgondolkodni, milyen is lesz/legyen a közeljövőbeli életem. Mondjuk alapból megvolt a vágy, hogy igen,legyen gyerek. És ha lehet, egynél több, nehogy úgy járjunk, mint Ági ismerősöm, aki arra panaszkodott, egy szem leánygyermeke gyakorlatilag megfojtja azzal, hogy -testvér híján -folyamatosan rajta lóg. Ő meg nem akart egy gyerek alakú testkinövést, csak egy ideális, szépen viselkedő és jól öltöztethető kisleányt, aki majd illedelmesen sétálgat anyuka mellett...

A kettő egészen szimpatikus számnak tűnt. Igaz, a szerencseszámom a hét, de ezt gyerek tekintetében viszonylag gyorsan elvetettem. Hasonló okokból tűnt el a süllyesztőben a hat-öt-négy felbontás is. Hat kis cipő kaotikus káoszban összedobálva az előszobában... Ötször sok mocskos pelenka a teletömött szemetesben és kimoshatatlanul zsírfoltos előke a fürdőszobában, műanyag lavórban ázva - hát, nem tudom. Egyszer elmentem egy jóshoz, aki megfogta a kezemet, rápislantott oldalt, a kisujjam külső részén lévő vonalakra és közölte, ez biztos kettő. Esetleg bizonytalan három. Kicsit elborzadtam. Én a közeljövőben a tengerparton szándékozom lógatni a lábamat bizonyos hosszabb ideig, esetleg élnék Londonban, ez meg három gyerkőcről beszél itt nekem???

Aztán meglett a kettő, olyan természetességgel érkezve, mint ahogy a a költöző madarak térnek vissza tavasszal. És akkor jött egy nagy döntés pasifronton, aztán egy még nagyobb, hogy legyen-e harmadik. Most meg itt szuszog, a másik szobában az ágyacskájában, míg én ezt a blogbejegyzést gépelem.

Szóval, anya vagyok, elsőre ennyi. Tényleg: na és? Erről meg legközelebb...