Abszolút anti-szuperanyaként jó néhányszor (értsd: nagyjából minden harmadnap) állok bénán a nyitott hűtőszekrényajtóban, a szokásos kérdést mantrázva, miszerint mi a kénköves búbánatot főzzek már megint, uram atyám a magasságban... De tényleg, néha kicsit lenézhetnél odafentről és adhatnál valami tippet, hogy a jelenleg rendelkezésre álló cuccokból (persze, mert még nem volt időm elmenni bevásárolni) vajon milyen ízletes, tápláló étek dobható össze a családnak úgy hat percen belül, mert momentán, így első blikkre osztályozva a készleteket, mondjuk dizsoni mustáros csemegeuborka, vagy tojásos zöldhagyma ugrik be, de az elfekvő, gyakorlatilag csonttá fagyott szilvalekvárokat is el tudnám képzelni, akár a legalsó polcon hulladozó soproni felvágottba töltve...Ám mivel a Teremtő szakácskönyve egyelőre hiánykötet, valamit muszáj kitalálni, úgyhogy általában persze elszaladunk és veszünk és főzünk, mert a családhoz is a gyomrán át vezet az út, ugyebár.

A gyerek, mivel elmúlt három egy féllel, belépett immár a gasztronómia mélymeleg bugyra iránt érdeklődők táborába. Így volt ez a bátyjával és a nővérével is pár éve, így nagyjából várható volt a fakanalak és kislábasok iránti szenvedély belobbanása, amit én büszke és elfogult anyaként nem is bánok - naná, milyen jó lesz majd valami szép, tükrös, art deco stukkókkal dekorált könyvesboltban állni és leemelni a polcról a színes, képes, ofset papírra nyomott szakácsalbumot, rajta a gyerek mosolygó képével, belül pedig a fülszövegen az ajánlásával, hogyaszongya: 
-Mindent, amit a konyháról tudok, drága édesanyámnak köszönhetek...
- ám újfent elviselni azt a pancsolásos romolást, ami ezzel együtt jár, hát legalábbis nem az én megtépázott idegeimre szabták! Jó, jó, legyen a gyerek egy kis Gundel, vagy egy kis Segal Viktor, mit bánom én, de addig én átmegyek mondjuk a szomszédba egy kicsit tévét nézni.

A gyereknek ugyanis - zsenge kora ellenére - kész koncepciója van. Próbáltam én magyarázni neki, hogy tudod, vannak a receptek, így, meg úgy, nézd csak, még képeket is mutogattam neki tortákról, főzelékekről, sült húsokról, meg egyebekről, de a gyerek erre csak azt mondta, hogy ezt a tortát, itt a képen, igazán körbenyírhatnánk kisollóval, mert egyből beletenné a kajába, amit momentán kotyvasztani akarna. És mi lesz az, édes gyermekem, repesett az én kis szívem, mire a SÉF közölte, hogy az bizony céklaleves lesz, mire én mondtam, hogy ahhoz cékla kéne, csak nincs itthon, mire ő legyintett, hogy ugyan már, anya, ez nem így működik, én jobban tudom. A céklaleveshez nem kell cékla.
Hát akkor mi kell hozzá, butultam tovább, mire felvilágosított, hogy olyanok kellenek hozzá, amiket az evőeszközös fiók melletti fiókban tartunk és már húzta is ki és emelgette is ki a hozzávalókat és mutatta egyesével: egy zacskó szalalkáli, egy zacskó sütőpor, egy zacskó, még a múlt évezredből itt maradt, valószínűleg régészek által felfedezett, már a tasakjában is kőkemény galacsinokká összeállt instant tea (valamikor erdei gyümölcsösnek készült), valamint egy zacskó szódabikarbóna, só, liszt, kristálycukor és étkezési keményítő, js és persze víz, továbbá tört koriander, anélkül ugyanis az élet csak üres bogárváz.

A gyerek nagy vehemenciával látott neki, s miután már korábban megfogadtam, hogy lelkesedést letörni mi márpedig nem fogunk soha, beálltam kuktának a manőverhez. Ez abból állt, hogy csak néznem kellett, a gyerek pedig szakszerűen kutyult és nyelvét kidugva, hallatlan koncentrációval alkotott egy ránézésre is kukaérett műanyag tálkában. A valamikor teának mondható, lila galacsinok gyönyörűen elolvadtak a folyadékban, aztán a többi hozzávaló adagolásától pompásan habzani kezdett az egész és lilából reneszánsz borvörösbe változott, némi szürkés tajtékot vetve a tálka szélén.

Lenyűgözve bámultuk a gyerek apjával, ő mondjuk a lenyűgöződés mellett öklendezett is kicsit, és halkan odasúgta, hogy életében nem látott még ilyen trutymós gusztustalanságot és ő tutira nem fogja elmosogatni. A gyerek még kicsit kutyult, aztán "háhhh!" csatakiáltással letette a Művet a konyhaasztalra, várva, kóstolnánk tán meg, mire mi mondtuk, hogy azt nem szabad csak úgy átabotában elkapkodni, az igazi gourmandok előbb minden érzékszervükkel kiélvezik a gasztronómia csúcsteljesítményeit, de arra is rá kell gyúrni, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy a gyerek apjára igazán rátört a nikotinéhség, így ő sürgősen eltűnt a teraszra megnézni, feljöttek-e már a csillagok, nekem meg eszembe jutott, hogy reggel óta nem teregettem ki és be kell zárkóznom a fürdőszobába...

A gyerek ettől függetlenül boldog volt. Lefekvés előtt még említette, hogy holnapra szilvalevest tervez.
A szárazbabot kéri hozzá, ami az alsó konyhaszekrényben van.