J. (majdnem 12 éves, rezignáltan): - Szóval, nem mentünk el a Vidámparkba. Bezárták, és mi nem mentünk el. Most már sohasem mehetünk el.
Én: - Azért még elmehetünk majd máshová. Vannak még vidámparkok.
J.: - De egyik sem olyan, mint a budapesti volt. (Ez, mondjuk igaz.)
Én: (belegondolok a legutolsó vidámparkos élményembe)

Nyolc hónapos terhesen, dagadt lábbal, teli hócipővel, hullaszerű fejjel, negyven fokban, bálnaszerű lényemet a párakapu alatt darvadoztatva azon méláztam éppen, vajon végképp elment-e a maradék eszem is. (Visszagondolva: valószínűleg igen.) A maradjunk aktív kismamák nemzetközi mozgalomnak behódolva hagytam magam elcipeltetni: persze először minden kellemes családi délutánnak indul, amelyen dehogyis szívem, nem kell neked ide-oda rohangálnod, majd én mindent megoldok, te csak üldögélj szépen egy árnyas padon.
Na, ebből nem lesz semmi.

Valahogy beleerőltettem magamat a barlangi kishajóba és vígan keringtünk gyermekkorunk meseszörnyei között. A lágy ringatózás felért egy szülésfelkészítő relaxációval - természetesen pont azokat untatta halálra, akik miatt belekezdtünk. Nekiálltak nyúzni, naaaaaa, csak még erre üljünk már feeeeeel, és egy olyan magas vasvalamire mutogattak, amitől engem még a földön ücsörögve is a frászt tört. Életem párja közben egyetlen pillantással is egyértelművé tette, hogy ha fel kell mennie egyedül két kiskorúval, ő bizony onnan a magasból ugrik le, mit bánja. Ha lehet, majd ne énekeljek a búcsúztatásán.

A jegyszedő kisfiú kerekre nyílt szemeit látom még, ahogy a vidámparkos feliratos egyenpólóban tétován elveszi a jegyemet. Izé...nem kéne szólni valami biztonsági őrnek,vagy menedzsernek, hogy ez az asszonyka ekkora hassal nem fog beférni a Break Dance-be, drága hölgyem, inkább elkísérem az információhoz. Jesszusom, állítsák meg, tiszta őrült, hát nem begyömöszölte magát???

Az út meredeken tartott felfelé, s csak a pillanatnyi szünet volt, míg a szerkezet megállt, de csak hogy aztán megkezdje szédítő vágtáját 90 fokban lefelé. Aztán már csak a kapaszkodás, a rángatás, és a percekig tartó ima maradt, miszerint édes Istenem, nézz le a mennyekből erre a forgó mozgást végző, nagy sebességű, tengelye körül is pörgő játékszerre, amiben ülök és hozzád könyörgök, - ne engedd, hogy itt szüljek meg, tizenkét méter magasban, saját tengelyem körül pörögve, oldal irányba gravitáló hassal, sikítozva, miközben a magzatvizem lassan, de biztosan a lenti sorban állók fejére csorog...

Anya, mikor megyünk legközelebb vidámparkba? - kérdezik olykor a gyerkőceim, én pedig vidoran megveregetem a vállukat és magamban azt mormolom:
Már most is ott vagyunk, bogaram. Már most is ott vagyunk....