Ötödikes lányom csinálja a leckét, ami pont egy olvasmányt, ami éppen a Fehérlófia. Morfondíroz, morfondíroz, még én is hallom: 

- Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás- tengeren is túl, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: - Látod, fiam, azt a nagy fát? - Látom. - Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: - No fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött.

- Te, anya - néz fel a könyvből a tízéves.- Szerinted normális az olyan anyuka, aki fogja magát és a gyereke tizennégy éves korában egyszer csak, ukk-mukk-fukk kinyúvad? 

Pár percig csöndben meredtem magam elé. Te gyerek - jutott a válasz első blikkre az eszembe -, nem kell ahhoz 14 évet várni, hogy egy szülő x alkalommal érezze azt, mindössze egy rozsdás bökőre vágyik, miután épp az imént tette el a partvist és a lapátot, s ím, ismét fel van hintve a szobapadló, csodás egyenletesen, mégpedig csokis müzlivel kevert legódarabokkal. Hát nincs az a nyomda, amely elvállalná egy olyan vaskos könyv előállítását, amelybe mind belefér az a stikli, hóbort, és egyebek, amik itt gyermekkor címszó alatt elkövetve voltak, vannak és lesznek! Ó, hányszor szeretném magamat döglött lónak tettetni én is, mikor éppen leültem egy pillanatra a konyhaszékre, de máris ott sorjáznak a kérelmezők előttem, egyik a távirányítót keresi rajtam, másik követeli, süssek gofrit, de tüstént, harmadik a papucsát nem leli, az új körben az első most közli, hogy holnap reggelre tornacipő kell, másodiknak segítsek bekötni a matekkönyvet, harmadik bájos mosollyal érkezik, hogy - bocsánatot kérek - beszart éppen és ganyéznám tán ki őt, de máris jön a harmadik kör, melyben a legnagyobb azt tudakolja éppen, mi lesz HOLNAP este a vacsora, a második sír-rí, mert a hármaska, akit még mindig nyakig szaros, mellesleg fejbe rúgta az ágyon, ahova a tisztába tevés elől szaladt el...wuááááááááá.

És ekkor beviláglott: ennek a Fehérlófiának az anyja tulajdonképpen nem is volt olyan ostoba kanca. Feltételezem, mesebeli csikóbölcsi, csikóovi és csikósuli, meg csikószitter és hadra fogható lónagyszülők nem lévén egyszerűen kiügetett a gyereknevelésből, magyarán elhevert, mint az ólajtó és azt mondta: ne tovább. Hát nekem is jár egy kis eltérő viselkedésmód, szóval egy kis fekete lóság, némi nyuvadtnak tettetéssel megfejelve. Jár nekem, igenis, hogy ha már olyan jól megy ennek a Fehérlófia gyereknek a fakéreghántás, akkor esetleg magammal is foglalkozzam végre és süttessem a hasamat az áldott napfénnyel. De ekkor biztosan odatrappolt a kis Fehérlófia, mi van, anya, mi ez a pihengetés, zabot kérek kistányérban, meg gyere velem szaladgálni és pitypangot rágni, meg különben is. Mi az, hogy csak úgy umm-mukk-fukk kinyúvadsz, he? A csikótartás, kérem, nullahuszonnégyes szolgálat, ha nem tudnád, anyukám.

Mindezek tükrében ránéztem a tízévesre, aki már nem foglalkozott a válasszal, mert kész volt a leckéje és éppen jobb dolga akadt, a földön fetrengett a testvérével, ordítva. Úgyhogy nem is szóltam, csak horkantottam egyet.