Én, szerdán: - Marcu, hétfőn oviba mész, tudod, beszéltünk róla...
Ő: - Igen, megyek!
Én, csütörtökön: - Na, már csak hármat kell aludni és megyünk az oviba.
Ő:- Igen, megyek!
Én, pénteken: - Marcu, még ezt a hétvégét eltöltjük itthon, aztán hétfőn, hajrá, ovi!
Ő: - Persze-persze, megyek!
Én, szombaton: - Jaj, de ügyes nagyfiú vagy, holnapután oviba mész.
Ő: - Bizony, megyek! Kisautózzunk!
Én, vasárnap: - Na, édesem, holnap ovi, ma egy kicsit hamarabb lefekszünk, jó?
Ő: - Jól van Anya, bujcizz ide kicsit és alhatunk.
Én, hétfőn reggel: - Édesem, öltözés, mehetünk az oviba?
Ő: - Én nem megyek sehova!!! Nem!!!! Soha!!!

A változások bizony nem mindig kedvezőek. 
A tündéri baba, akit boldogan hordoztunk karunkon, értsd: oda ment, ahova mi akartuk, és nem volt ellenkezés - mára önálló akaratú, olykor dacos és saját elképzelésekkel rendelkező lény lett, aki kikéri magának, ha segíteni akarnak neki az asztalra mászni (én, kérem, nagyfiú vagyok!), de azt is, ha figyelmeztetik, talán nem kéne naponta háromszor széklettel bevetni a nappali padlóját, mert az nem szül jó hangulatot. Ilyenkor persze bájosan pillogva vágja a fejünkhöz, hogy ő még kisbaba, szóval ilyesmikkel ne is maceráljuk.
És szép nyugodtan eltotyog, a nagyfiúság és kisbabaság határán kacsázva.

Vajon van-e értelme azon meditálni, kinek nehezebb ez? Mi járhat a gyermekfejben? Elengedni, amit eddig volt - máskor kelni, igyekezni, beállni a sorba, jól viselkedni, s nem meglepődni, hogy ezen az új helyen már nem mi vagyunk a kicsik, a kedvezményezettek, a kivételesek. Hogy minket ugyanúgy puszilnak meg, mint az összes többi gyereket - nem teljes odaadással, feloldódásban, mint otthon.
És itt van a szülő, aki két agyféltekéjét versenyezteti: a büszkét és a kapaszkodót. Nézi az ő nagy, okos gyerekét, aki már annyi mindent tud. És látja a kicsi, bátortalan, ölbebújós gyerekét is benne, aki még minden sérelmével hozzá szalad, Anyához, vagy Apához. A szülő büszke énje maga előtt terelgeti a gyerkőcöt az első óvodai napon, közben a kapaszkodó énje elé áll - hadd legyen még egy kicsit csak az ő kisbabája.

Halványan még emlékszem, mikor a két nagyobb lépte át ugyanezt a kaput és lépdelt befelé ugyanezeken a lépcsőkön, ugyanabba a csoportszobába. Talán még ugyanezeken a kisszékeken is ültek, csak az óvónénik lettek mára mások, de az ismerős érzés az ismerős környezetben, bútordaraboktól, fali dekorációtól, az egész, nehezen meghatározható óvodaszagtól még erősebben tör fel. Igen, itt törölgettem az arcukat és húztam be magam után nagyon keserű érzéssel a nagykaput, hogy odafent, a szobában biztosan kiüvöltik utánam a lelküket is. És ezeken a lépcsőkön rohantak elém párban, kis híján ledöntve engem a linóleumra, itt kerestük hószámra az elkallódott váltócipőket és fületlen nyulakat, mackófelsőket és ákombákom ovis rajzokat és itt lógtak ki a kerítésen, engem lesve, bekanyarodok-e már a sarkon végre, vagy ma is ők lesznek a legutolsók az udvaron és itt nyomták a kezembe az uzsonnából csakis nekem, vagy az apjuknak eltett egyharmad, tiszta nyál pogácsát, meg az újabb, játék közben kiesett tejfogakat. És innen vittünk haza egy babamaroknyi földet a legutolsó napon, s az a földecske ma már fél fogra sem elegendő morzsának tűnne koszos körmű, megnyúlt kiskamasz tenyereikben - nem óriási földmennyiségnek, mint akkor, az ovis ballagás napján.

Most lépdelünk a kapu felé megint, a kapu továbbra is ugyanaz, csak a gyerkőc más. Belém villan, hogy az első két esetből legalább egyszer ugyanígy zuhogott. Mentünk és megálltunk a kapu előtt és felnéztünk, hatalmasnak tűnt az épület, a kerti szobor és minden és akkor a gyerek a kilincsre tette a kezét, kérdve: megvolt a fotó, akkor bemehetünk végre?
Most megállunk az apjával a kapunál, s az óvodás rám néz, eső áztatja a pofiját. Kereken kisbabás még, de mögötte egy nagyfiú lapul. Villan a vaku, basszus, dehogy bőgök, csak ez a hülye eső az oka.