Abszolút anti-szuperanyaként jó néhányszor (értsd: nagyjából minden harmadnap) állok bénán a nyitott hűtőszekrényajtóban, a szokásos kérdést mantrázva, miszerint mi a kénköves búbánatot főzzek már megint, uram atyám a magasságban... De tényleg, néha kicsit lenézhetnél odafentről és adhatnál valami tippet, hogy a jelenleg rendelkezésre álló cuccokból (persze, mert még nem volt időm elmenni bevásárolni) vajon milyen ízletes, tápláló étek dobható össze a családnak úgy hat percen belül, mert momentán, így első blikkre osztályozva a készleteket, mondjuk dizsoni mustáros csemegeuborka, vagy tojásos zöldhagyma ugrik be, de az elfekvő, gyakorlatilag csonttá fagyott szilvalekvárokat is el tudnám képzelni, akár a legalsó polcon hulladozó soproni felvágottba töltve...Ám mivel a Teremtő szakácskönyve egyelőre hiánykötet, valamit muszáj kitalálni, úgyhogy általában persze elszaladunk és veszünk és főzünk, mert a családhoz is a gyomrán át vezet az út, ugyebár.

A gyerek, mivel elmúlt három egy féllel, belépett immár a gasztronómia mélymeleg bugyra iránt érdeklődők táborába. Így volt ez a bátyjával és a nővérével is pár éve, így nagyjából várható volt a fakanalak és kislábasok iránti szenvedély belobbanása, amit én büszke és elfogult anyaként nem is bánok - naná, milyen jó lesz majd valami szép, tükrös, art deco stukkókkal dekorált könyvesboltban állni és leemelni a polcról a színes, képes, ofset papírra nyomott szakácsalbumot, rajta a gyerek mosolygó képével, belül pedig a fülszövegen az ajánlásával, hogyaszongya: 
-Mindent, amit a konyháról tudok, drága édesanyámnak köszönhetek...
- ám újfent elviselni azt a pancsolásos romolást, ami ezzel együtt jár, hát legalábbis nem az én megtépázott idegeimre szabták! Jó, jó, legyen a gyerek egy kis Gundel, vagy egy kis Segal Viktor, mit bánom én, de addig én átmegyek mondjuk a szomszédba egy kicsit tévét nézni.

A gyereknek ugyanis - zsenge kora ellenére - kész koncepciója van. Próbáltam én magyarázni neki, hogy tudod, vannak a receptek, így, meg úgy, nézd csak, még képeket is mutogattam neki tortákról, főzelékekről, sült húsokról, meg egyebekről, de a gyerek erre csak azt mondta, hogy ezt a tortát, itt a képen, igazán körbenyírhatnánk kisollóval, mert egyből beletenné a kajába, amit momentán kotyvasztani akarna. És mi lesz az, édes gyermekem, repesett az én kis szívem, mire a SÉF közölte, hogy az bizony céklaleves lesz, mire én mondtam, hogy ahhoz cékla kéne, csak nincs itthon, mire ő legyintett, hogy ugyan már, anya, ez nem így működik, én jobban tudom. A céklaleveshez nem kell cékla.
Hát akkor mi kell hozzá, butultam tovább, mire felvilágosított, hogy olyanok kellenek hozzá, amiket az evőeszközös fiók melletti fiókban tartunk és már húzta is ki és emelgette is ki a hozzávalókat és mutatta egyesével: egy zacskó szalalkáli, egy zacskó sütőpor, egy zacskó, még a múlt évezredből itt maradt, valószínűleg régészek által felfedezett, már a tasakjában is kőkemény galacsinokká összeállt instant tea (valamikor erdei gyümölcsösnek készült), valamint egy zacskó szódabikarbóna, só, liszt, kristálycukor és étkezési keményítő, js és persze víz, továbbá tört koriander, anélkül ugyanis az élet csak üres bogárváz.

A gyerek nagy vehemenciával látott neki, s miután már korábban megfogadtam, hogy lelkesedést letörni mi márpedig nem fogunk soha, beálltam kuktának a manőverhez. Ez abból állt, hogy csak néznem kellett, a gyerek pedig szakszerűen kutyult és nyelvét kidugva, hallatlan koncentrációval alkotott egy ránézésre is kukaérett műanyag tálkában. A valamikor teának mondható, lila galacsinok gyönyörűen elolvadtak a folyadékban, aztán a többi hozzávaló adagolásától pompásan habzani kezdett az egész és lilából reneszánsz borvörösbe változott, némi szürkés tajtékot vetve a tálka szélén.

Lenyűgözve bámultuk a gyerek apjával, ő mondjuk a lenyűgöződés mellett öklendezett is kicsit, és halkan odasúgta, hogy életében nem látott még ilyen trutymós gusztustalanságot és ő tutira nem fogja elmosogatni. A gyerek még kicsit kutyult, aztán "háhhh!" csatakiáltással letette a Művet a konyhaasztalra, várva, kóstolnánk tán meg, mire mi mondtuk, hogy azt nem szabad csak úgy átabotában elkapkodni, az igazi gourmandok előbb minden érzékszervükkel kiélvezik a gasztronómia csúcsteljesítményeit, de arra is rá kell gyúrni, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy a gyerek apjára igazán rátört a nikotinéhség, így ő sürgősen eltűnt a teraszra megnézni, feljöttek-e már a csillagok, nekem meg eszembe jutott, hogy reggel óta nem teregettem ki és be kell zárkóznom a fürdőszobába...

A gyerek ettől függetlenül boldog volt. Lefekvés előtt még említette, hogy holnapra szilvalevest tervez.
A szárazbabot kéri hozzá, ami az alsó konyhaszekrényben van.

(Olvasás előtti figyelmeztetés: 
Kérjük, tartózkodjanak e poszt élvezetétől a gyámügyesek, családvédelmi szakemberek, valamint a sampongyártók! Köszönjük!)

Elmesélem, hogyan zajlik nálunk egy átlagos gyermektisztítás.

1. fázis: A gyermek fel van szólítva, hogy eljöve immár az esti fürdés ideje.
A nevezett erre felelőssége teljes tudatában rögtön tarajos sül kinézetet vesz fel, minden végtagjával ellenáll, bútorokba kapaszkodik, hogy később majd azokkal együtt húzassa el magát a fürdőszobáig, valamint verbálisan is nyomást gyakorol szülőire, miszerint inkább az azonnali halál, mint a kád. Ő ugyanis éppen elmélyülten tologat egymás felé kettő darab autót, amely tevékenység közel sem egyeztethető össze holmi vízzel, szappannal és egyebekkel. Ekkor a Fürdetőbizottság felszólítja Nevezettet, hogy további öt perc múlva ismét fel fogja szólítani hasonló tárgyban, addig még folytatható a tologatási tevékenység.

2. fázis: Nevezett észleli, hogy a kiszabott határidő immár lejárt és döglött emlősnek tetteti magát. Magyarán megszüntet minden izomtevékenységet és lógatja a fejét, mint a nyakavágott vasárnapi csirke. Fürdetőbizottság ekkor a meghámozás trükkjéhez folyamodik, de Nevezett ezt észlelve bőgni kezd, mint a nyúzott szamár, kitépi magát és egy szál mosolyban eliszkol. Fürdetőbizottság feje ekkor már lila, de még türtőzteti magát. Egyidejűleg nyomatékkal felszólítja delikvenst, hogy irtózatosan fel lesz pofozva, egyébként meg kihűl a fürdővíz. Az illető ekkor azt cincogja az ágy alól, hogy neki ma tulajdonképpen kosznapja van, Fürdetőbizottság erre harsány és ironikus kacajt hallat, hiszen e kosznap nem lett előre és írásban bejelentve. Mégiscsak hallatlan.

3. fázis. A gyermek belátja immár, hogy minden ellenállás hasztalan és duzzogva beül a kis kádjába. A kis kádja már újonnan is eresztett, így a gyermek egy csökkenő mennyiségű habos löttyben ücsörög, mely habos lötty azonban nem látszik a bele vetett ötvennégy darab matchboxtól, markolótól és legókockától. A Fürdő Személy mindezeket úgy foglalkoztatja a tevékenység közben, hogy lehetőleg minél kisebb testfelülete illeszkedjék a folyadékkal. Fürdetőbizottság kérdésére, miszerint az arcodat megmostad-e már, Nevezett verbális helyeslést hallat, mire Fürdetőbizottság szúrópróbaszerű ellenőrzést tart, mire kiderül, hogy Nevezett arcfelülete gyakorlatilag nyomokban sem tartalmaz fürdővizet. Ekkor Nevezett rituális és sértődött macskamosdást végez, majd "Mennyé ki!" felszólítással eltávolítja Fürdetőbizottságot. Mikor az eltávolodik, Nevezett heveny bőgésben tör ki, míg Fürdetőbizottság meg nem jelenik, egész pontosan két nanoszekundumnyi idő elmúltával.

4. fázis: Felmerül a hajmosás gondolata. Nevezett ekkor a hárító trükkök széles repertoárját veti be, ezek a sakálüvöltéstől a matchboxokkal dobálásig terjednek felváltva. A fürdőszoba úszik, mert az illető személy hánykolódik, mint szügyön sebzett bálna. Fürdetőbizottság teljes létszámban ekkor rátérdel és leönti egy vödör vízzel, majd a fény sebességével besamponozza és leöblíti. Nevezett eközben a spanyol inkvizíciónál mindennapos hangokat hallatva dobálja magát a kádban. Fürdetőbizottság ekkor nagy nehezen törölközőbe bugyolálja, és lecsillapítja. Nevezett személy fontolgatja az elköltözést.

5. fázis: Nevezett már összepakolta az elköltözéshez legszükségesebb kisautókat, ekkor bekerül a köztudatba a hajszárítás eszméje. A rendszer ekkor végképp összeomlik, a Személy hörög, miként Linda Blair az ördögűzőben, csak Linda Blairnek nem voltak közben markolói. A Személy ekkor felszólítja Fürdetőbizottságot, hogy nyilvánosan kérjen tőle bocsánatot. Fürdetőbizottság keresztet hány, mert tudja, hogy még hajat is kéne vágni, Nevezett ugyanis kiscsoportos óvodás létére bozontosabb, mint Buksi a gulya mellett. Fürdetőbizottság egyik fele ekkor cirkuszi produkciókba kezd, míg a tagság másik fele egy addig a háta mögött rejtegetett ollóval kikanyarít egy szeletet a Személy hajzatából. 

Fentieket tekintetbe véve Fürdetőbizottság ezennel közli, hogy Nevezett haját ismét meg kellene mosni és le kéne vágni, de Fürdetőbizottság még felkészül lélekben. Végül is, nem is volt olyan régen az az előző alkalom.
Októberben...

Oh, be jó lesz együtt aludni, az én szívemről szakadt magzatommal! Mily' szép is az, összebújni, az egész csupa szuszogás és jóleső melegség, álomillat, simogató puha gyerekkezecske, s persze olvadó anyai szív. A boldogsághormon-termelés éves átlaga már az esemény puszta említésétől is a sokéves átlag fölé szökken.

Este nyolc. Kisded szétjátszatva,megjáratva, kibeszéltetve, lefürdetve, jóllakatva. anyja DNS-ig megfáradva, fizikailag lenyúzva, agyilag kibelezve. Jöhet a megváltó álom, ezúttal a családi franciaágyban, egy kivételesen apamentes éjszakán.

Oh, magzatom, csitulj most, tegyed a fejedet le, s persze teszem én is, csak mondjuk így nem látom a tévét, pedig valami romantikus megy. Fene egye, így sosem fogom megtudni, akkor most megkérte-e a pszichiáter pasi annak az elkényeztetett, vörös hajú nőnek a kezét, vagy nem kérte meg. A ded megfogja a fülemet, te anyucikám, nem fordulsz a képernyő felé, mondja a cipőgombszeme, hanem ide simulsz hozzám, és szuszogsz, ahogy én. Ha már kitaláltad, hogy este aludni kell - megjegyzem, elég nevetséges indokkal, mert hogy este a kismókusok is alszanak, meg a vakondokok -, akkor tessék szépen beállni a sorba.

Vagyis befeküdni.

Jóvanakkor, aludjunk, nosza persze. Hullámokban amúgy is jön felém a babaillat, még nem veszett ki a háromévesemből, de szuper ez. A kis kócos üstöke, pisze orra, ahogy idenyomja, szorosan az arcomhoz, beszipákolom, sokszor játszottuk, hogy tréfásan megfenyegettem, vigyázz te, ha sokat rakoncátlankodsz, én elkaplak és kiszívom belőled a babaszagot, ő meg menekült játékosan és gurgulázva nevetett, a földre vittük egymást és ott csiklandoztuk tovább, amit értünk egymáson, nagyon jó móka volt. Mondom, VOLT, most nem annyira jó móka, tíz óra elmúlt, gatya vagyok, tessék szépen aluszkálni, no. Még tíz perc könyörgés és végre felhangzik a mély, egyenletes szuszogás. Aha, ha most így óvatosan, centiről-centire megpróbálnék megfordulni, valamennyit látnék a tévé sarkából, úúúúúúúgy... Hogy kiszabadította-e a férfi a nőt a zombik fogságából, immár örök homály marad, mert a vége főcím és a feliratok mennek éppen. Kikapcs.

Álom, álom, hol a te fullánkod? Egy birka, két birka, három birka...hú, de horkol ez a kölyök, csak nincs orrsövény-ferdülése? Kicsit megpöccintem, most megint szépen szuszog, ezt már szereti anya, édes kisbogaram. Okés, aludjunk. Hoppá, betettem a kaját a hűtőbe? Mindegy, én innen már ki nem megyek, ebből a jó kis babaszagból...

Fél éjfél. A kisded hirtelen fordul, s mint a hóförgeteg, lekever nekem egy bájos taslit. Álmában. Szikrákat hány a szemem, na mindegy, elég nagy ez a franciaágy, majd arrébb megyek én, nincs gond. Magamra húzom a maradék tíz centi takarót, egy birka...két birka...háááááá.... Egy könyök a lapockámban, aú! Megpróbálok felszívódni, de nem vagyok félrediagnosztizált végbélgyulladás, sajnálom. Ekkora a kiterjedésem, különben meg a gyerek az oka az egésznek, hogy nappali tünemény apróságból éjszaka átváltozik egy végtelen kiterjedésű amőbává.

Hajnali fél három. Valószínűleg mágneses lehet a delejem, mert a gyerek egyfolytában húzódik rám, hentereg rajtam, és az egyik lábát keresztülvetette a hasamon, ha netán szökni próbálnék. A fejem lecsüng az ágyról, mint King Kongnak a felhőkarcolóról, a nyakam beáll, a szemem gúvad, az álom pedig gúnyos kacagással hintázik a függönykarnison, "ezt neked, kisanyám, tudod mikor leszek a barátod ilyen körülmények között, azt lesheted". A ded szívósan harcoló frontként húzódik előre, én hátrálok az ágydeszkához, az arcom már belenyomódott a csíkos huzatba. Egy birka, két birka... két oxigénpalack, három oxigénpalack... A gyerek átveti a kis karját a torkomon, kész, mese nincs, elér a vég, pedig mennyi szép tervem volt még, Istenem, elsők között mindjárt az, hogy apró cafatokra aprítom kisbaltával a franciaágyat, teszem azt, gyújtósnak.

Reggel hat óra, kipattannak az édes babaszemek. Pompásra aludta magát a drága, eleven, a perpetuum mobile szégyenkezve a kardjába dől, úgysem tudja utolérni. Már idehozta nekem gyakorlatilag az összes kisautóját, harmincat közülük ízléses mintában elrendezett a fejemen, s most rángat, hogy menjünk pisilni, enni és játszótérre, ha lehet, egyidejűleg, egymás után nyilván túl egysíkú lenne. Én ugyebár éppen fél órája kerültem a megváltó REM-fázisba, de díjazom az ötletet, öltözzünk és menjünk, aztán én majd, valami csöndes fasorba befordulva belógatom a fejemet egy bukszusba, mint egy ló, te csak játsszál szépen, kisfiam, anyád elnézelődik itt egy félórácskát, egy bukszuslevél, két bukszuslevél, három bukszuslevél...

(Mélyen Tisztelt Bíróság! Ezennel ellenkeresetet kívánok benyújtani, válaszul Felperes Sz. M., általam csak Marcunak hívott gyermekem keresetével szemben. Felperes azt állítja, alábbi blogbejegyzésemmel uszkve huszonöt évvel ezelőtt, úgy a 2014-es év tájékán egy rendbeli elkövetéssel negatív színben tüntettem fel, miszerint lejárattam, s átmeneti, zsenge korából adódó megnyilvánulásait pellengérre állítottam. Ügyvédem jelenlétében ezennel nyilatkozom, hogy soha semmiféle hasonlóban részt nem vettem, még csak meg sem fordult a fejemben, ez egyszerűen összeegyeztethetetlen anyai mivoltommal, de ha már így most, és itt felhoztuk ezt, magam is a körülmények szerencsétlen áldozata vagyok, Tisztelt Bíróság, majd később megmagyarázom, miért. Amúgy kelt mint fent, úgy lent, továbbá kétoldalt. Aláírás, s.k.)

Az úgy volt, hogy elindultunk kirándulni.
Kirándulni jó, s mint ahogy a címben írom, kirándulni szép. Friss levegő, tág tüdő, kinyílt horizont, új szemléletmód, vonzó úticél, jó társaság, miazmás.
És persze hátizsák, oldaltáska, váltóruha, pótreggeli, pótebéd és pótuzsonna, innivaló, rágnivaló, játékautó 1,2,3,4,5,6,7,8 és fél, nyáltörlő pelus, biztonsági pelus, popsitörlő, popsitörlő-törlő, szemeteszsák, napvédő kalap, szúnyogriasztó és napvédő, továbbá szúnyogvédő és napriasztó kencék (50-es faktor!), mesekönyv, mondókás könyv, autóskönyv, meg néhány okirat és némi készpénz, ha még befér.
Volt egy kis dolgunk hazánk fővárosában, azt végezvén terveződött a kirándulás maga, juhéjj. Felmértük, mennyire nem érdekli a gyereket a Duna, a Margitsziget, a Vígszínház, a Lánchíd, a Gellérthegy, a Művészetek Palotája, a Budai-vár, ami hadd várjon és a többi, érthetetlenül sztárolt látnivaló is várhat, s leszögeztük, hogy mindezeken seperc alatt átlép az a két dolog, ami viszont érdekli. 
A vonat, meg a villamos. De ez a viszonylag zártkörű lista is gyorsan redukálódott, mert a gyerek kijelentette, hogy ő csak villamost hajlandó kirándulni, mást semmit. Viszont szívesen kirándulna villamost egy olyan helyre, ahol vonatok vannak. Zsír.

A feladathoz rendelve az eszközt, a lánynevén Moszkva téren felültünk a 6-os villamosra. Ment is és rázkódott, meg is állt néha, hallatlanul érdekes volt. Mikor meg nem állt meg, ment megint, nagyon élvezte a gyerek, pirosan égett a pofácskája, csillogott a cipőgombszeme, öröm volt nézni. Ő is nézett nagyon, nézte a villamos mellett elsuhanó autókat. Mondtuk neki, hogy itt a Nyugati-pályaudvar, ide jöttünk, le kéne szállni.
A pályaudvar is nagyon szép volt. Mindenféle népek jöttek-mentek, siettek, a vonatok viszont álltak, ez váratlan helyzet volt, hogy éppen nem indul belátható időn belül egyetlen vonat sem, igazán disznóság, be is akartunk írni a vasúttársaság panaszkönyvébe, csak sajnáltuk az időt, inkább mondtuk a gyereknek, hogy álljon oda az egy szem, a pályaudvaron éppen véletlen lappangó koszos személyvonat elé, mégis legyen egy fotónk, hogy itt voltunk. 
Vágjad pózba magad bogaram, mondtuk a gyereknek akkor.

Mórikálta magát és pózolt, nagyon bájos volt, éppen kattintottam volna, mikor a szemlencsém sarkában megjelent egy foltocska, a keresőben látott képen volt az és elkezdett kígyózni be, a kép közepébe. És megcsináltam az aznapi kirándulás egyetlen fotóját a gyerekről, ahogy éppen behugyozik, ott, a Nyugati-pályaudvar kellős közepén, vigyorogva. A népek csak odanéztek, aztán továbbmentek, láttak ők már éppen elég effélét, harcedzettek a budapestiek valóban.
Na, akkor talán mehetnénk is, mondta a gyerek apja.

Visszafelé kicsit eltakartuk a gyereket a villamoson. Mivel a pótebédet és a pótruhát is a kocsiban hagytuk, mert cipelni hülyeség, kicsit meg is éhültünk az akkor már 22 perce tartó kirándulásban, betértünk hát a Moszkván a Kentucky csirkéshez, mégsem lenne alkalmas és elegáns éhen veszni egy idegen városban. Mit akarnánk, kérdezte a mosolygós pultoslány. Bekakiltam, közölte kifogástalan kedvességgel a gyerek vele, én meg hozzátettem: és két adag csirkefalat is lesz, elvitelre. Tessék, mondta a megdöbbent pultoslány.

Összességében nagyon jó kirándulás volt. Elautóztunk 180 km-t, hogy a gyerek egyszer majd elmondhassa magáról, Magyarország fővárosában már elvégezte, amit el lehetett, neki ott dolga egyelőre nem nagyon van. Sőt, gyakorlatilag ő tett hallatlan szívességet, hogy a duplán elintézett gatyáját, amelyet azon állapotban elhozni onnan már nem volt értelme, hátra hagyta, mintegy adományként, a budapestieknek, egy gyorséttermi szemetesben.
Kirándulni szép. Legközelebb, lehet, repülőzni megyünk.

(T. Bíróság, az ellenkeresetemhez benyújtott fotót soha életemben nem láttam, semmi közöm hozzá, a rajta szereplő egyént sem ismerem, s az egész miskulancia bizonyítékként való felhasználása esetén haladéktalanul be fogom perelni a teljes bíróságot, pincétől padlásig, én szóltam.)

Felszabadult örömmel újságoltam (volna) ma a munkahelyemen, hogy a legkisebb gyerkőc végre elkezdte átaludni az éjszakákat. Két kolléga egyike - másfél éves kislány anyukája - némi alig titkolt ridegséggel kérte, menjek inkább haza és ott villogjak, de azt is csak csendben. Másikuk - hároméves és négy hónapos kisfiúk édesapja - borús tekintettel visszahúzódott a számítógépe mögé.
Mindkettő fejére rá volt írva, hogy nagyjából csak a smink, meg a férfiúi lendület tartja őket egyben az irodában, ahol aludni sajnos nem lehet, pedig milyen jó lenne.
Megértően néztem utánuk, ahogy a kis beleiket visszavonszolták az asztalaikhoz.
Az elmúlt 34 hónap minden egyes napjának megértése pulzált a tekintetemben.

Egy évtized sem volt elég, hogy megértsem, miért kap valaki jól alvó gyerkőcöket és miért nem jut ugyanilyen másnak, legalább egy? Miért? Az a tipusú ded ugyanis, mármint a jó alvót, akiről más anyukákat hallottam regélni, miközben éppen a játszótéri homokozó frissen gyalult oldalfalát támasztottam, félárbocra eresztett szemhéjakkal és igyekeztem élénken részt venni a társalgásban, ahamm, ja-ja, nem-gyenge, és hasonló morfémák ismételgetésével, számomra éppen olyan elérhetetlen tündérálomnak tetszett, mint az, hogy a reggel felvett pólóm már a délelőtt közepére ne legyen tele homokkal kevert nyálfoltokkal, friss, majd visszabukott tejcsöppekkel, meg kisőrlők lenyomataival, attól függően, hol tartott az apróság a fogzásban éppen.

Végigvettem a lánykoromban az emberiség ellen elkövetett bűneimet, de - leszámítva néhány piros lámpán áthajtást, amik alatt szerintem szintén szunyókáltam - nem találtam semmi olyasmit, ami miatt 14, majd 12, végül pedig 34 hónapig ne aludjak át egyetlen éjszakát se. Alapból nem vagyok mormota tipus, szolid négy órácska nekem már boldogság és megnyugvás és a REM-fázis illúziója, de 2011 augusztusától pá-t inthettem ennek is.

Aki volt már hasonló helyzetben, tudja, hogy a szervezet - ha sziszegve és táblákkal tiltakozva is - bámulatosan alkalmazkodik, s mivel elég kevesekről hallani, akik "álmon haltak", valahogy mindenki megoldja e problémát. Jómagam viszont úgy gondoltam, ez így túl könnyű terep, ezért (na jó, nem ezért) a gyerkőcök féléves korában mindhárom esetben visszamentem dolgozni full time melóba, tehát a "majd alszok éééééén, ha lefekszik a ded" tipusú délutáni operaáriákról szó sem lehetett. Viszont remekül lementem mélyalvásba a toaletten ücsörögve, a zuhanyrózsa takarásában a kádban, vagy zokniteregetésre hivatkozva, a szerencsére nem felültöltős mosógépen heverve. Pár perc szunyákat loptam össze, míg a pénztárosnő előttem "Irééééénke!" kurjantással várta, hogy valaki a főkasszából oda vigye a sztornókulcsot, mert az előttem ácsorgó vevő a padlizsán kódját ragasztotta a narancsra. Aluszkáltam másfél percnyit, míg zöldre váltott a lámpa és elindulhattunk kismotorozni, vagy míg lendületben volt a hinta és nem kellett löködni éppen, csak gyíkszerűre húzott szemmel nyomon követni, benne van-e még a drága magzatom.

De most letűnt e korszak, amelyre valamikor majd mosolygós nosztalgiával emlékszem vissza, ahogy a többire is. S ha minden jól megy, csak azt tárolja el az alváshiánytól kissé megtépázott hipotalamuszom, hogy a csöndes, tejillatú összebújások és 22-es talppal történt nagy pofán rúgások között félúton egy új családi Guinness-rekord is született.

- Anyaaaaaaaaa, van még itthon valami ehető????
Anya sóhajt. A reggeli bevásárlást követő elégedettsége így, estére nagyjából a Holdban van. Mondaná, hogy édes gyerekem, miért kell mindent egyben felzabálni? Zsírréteget akarsz képezni, jön a harmadik jégkorszak, vagy mifene? Az immár öt teljes perce munkálkodó éhség azonban olyan gyászosan uralkodik ilyenkor a gyermekarcokon, hogy anya inkább feladja, kabátot vesz és átkocog valamelyik még nyitva lévő egységbe.

Közben azon morfondírozik, milyen jó is így, magányosan elmenni a boltba. Emberi mivolt, humánum, szabadság - ilyesmi fogalmak járnak az eszében ilyenkor. Mert pár nappal korábban a legkisebb is ment vásárolni, márpedig a legkisebbel az külön procedúra. Jó oldala, hogy fejleszti az ember légzőizmait ("Nem felpofozni, nem felpofozni, nagy levegő, nagy levegő!) és lehetővé teszi, hogy az egy kisgyermekes bevásárlásra jutó újabb ősz hajszálak eltüntetése végett kissé gyakrabban eljusson a fodrászhoz.
Rossz oldala, hogy mire eljut, már nem feltétlenül lesz mit festetni, mert addigra mind kitépte, mikor a ded nekifarolt a procc szabályossággal Kheopsz-fáraó piramisába rendezett narancshalmoknak és most minden vásárló azt figyeli élénk érdeklődéssel, csak a natúr joghurtokig gurulnak-e, vagy esetleg eljutnak egészen a fagyasztott húsokig?

(Fotó: Raincity Parent)

Az apróságot persze mindez hidegen hagyja. Ő első körben eltrappolt a "Játékosztálynak" nevezett szekcióba. Ugyan már oda is úgy érkezett, hogy otthon rákarmolt három darab sárga színű járműre, de az ebben a közegben smafu, nulla, zéró. Ő egy negyediket szeretne, amely minden bizonnyal pompásan kiegészíteni a meglévő autóhalmot, mi azonban momentán kenyeret, szörpöt, vajat, meg tíz deka sopronit akartunk volna venni, luxusmercédeszt nem annyira.

Azért olykor megörvendeztetjük ám a bolti alkalmazottakat is. Mint például múlt vasárnap, amikor a gyermek határozottan a hóna alá csapta az előszobában elfekvő, nyárutóról még felfújva ott maradt piros, autómintás úszógumit. A fotocellás ajtón előttünk masírozott be, mint egy igen elszánt kozák: "Na, meggyüttem, mutassátok, mitek van! " - mondta az arckifejezése, mi pedig diszkréten a biztonsági őrhöz oldalogtunk. Izé, hoztuk mink ezt az izét, de nem itt vettük... így, januárban talán nem is szezonális errefelé...
Az őr - lófogú, kajla fülű, Hobbit-szerű bácsika - nagylelkűen legyintett. Később néztük az üzlet jelzőpecsétjét az úszógumin - csak enyhén mosódott el. Aki rányomta, igencsak rázkódhatott a röhögéstől...

Ötödikes lányom csinálja a leckét, ami pont egy olvasmányt, ami éppen a Fehérlófia. Morfondíroz, morfondíroz, még én is hallom: 

- Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás- tengeren is túl, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: - Látod, fiam, azt a nagy fát? - Látom. - Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: - No fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött.

- Te, anya - néz fel a könyvből a tízéves.- Szerinted normális az olyan anyuka, aki fogja magát és a gyereke tizennégy éves korában egyszer csak, ukk-mukk-fukk kinyúvad? 

Pár percig csöndben meredtem magam elé. Te gyerek - jutott a válasz első blikkre az eszembe -, nem kell ahhoz 14 évet várni, hogy egy szülő x alkalommal érezze azt, mindössze egy rozsdás bökőre vágyik, miután épp az imént tette el a partvist és a lapátot, s ím, ismét fel van hintve a szobapadló, csodás egyenletesen, mégpedig csokis müzlivel kevert legódarabokkal. Hát nincs az a nyomda, amely elvállalná egy olyan vaskos könyv előállítását, amelybe mind belefér az a stikli, hóbort, és egyebek, amik itt gyermekkor címszó alatt elkövetve voltak, vannak és lesznek! Ó, hányszor szeretném magamat döglött lónak tettetni én is, mikor éppen leültem egy pillanatra a konyhaszékre, de máris ott sorjáznak a kérelmezők előttem, egyik a távirányítót keresi rajtam, másik követeli, süssek gofrit, de tüstént, harmadik a papucsát nem leli, az új körben az első most közli, hogy holnap reggelre tornacipő kell, másodiknak segítsek bekötni a matekkönyvet, harmadik bájos mosollyal érkezik, hogy - bocsánatot kérek - beszart éppen és ganyéznám tán ki őt, de máris jön a harmadik kör, melyben a legnagyobb azt tudakolja éppen, mi lesz HOLNAP este a vacsora, a második sír-rí, mert a hármaska, akit még mindig nyakig szaros, mellesleg fejbe rúgta az ágyon, ahova a tisztába tevés elől szaladt el...wuááááááááá.

És ekkor beviláglott: ennek a Fehérlófiának az anyja tulajdonképpen nem is volt olyan ostoba kanca. Feltételezem, mesebeli csikóbölcsi, csikóovi és csikósuli, meg csikószitter és hadra fogható lónagyszülők nem lévén egyszerűen kiügetett a gyereknevelésből, magyarán elhevert, mint az ólajtó és azt mondta: ne tovább. Hát nekem is jár egy kis eltérő viselkedésmód, szóval egy kis fekete lóság, némi nyuvadtnak tettetéssel megfejelve. Jár nekem, igenis, hogy ha már olyan jól megy ennek a Fehérlófia gyereknek a fakéreghántás, akkor esetleg magammal is foglalkozzam végre és süttessem a hasamat az áldott napfénnyel. De ekkor biztosan odatrappolt a kis Fehérlófia, mi van, anya, mi ez a pihengetés, zabot kérek kistányérban, meg gyere velem szaladgálni és pitypangot rágni, meg különben is. Mi az, hogy csak úgy umm-mukk-fukk kinyúvadsz, he? A csikótartás, kérem, nullahuszonnégyes szolgálat, ha nem tudnád, anyukám.

Mindezek tükrében ránéztem a tízévesre, aki már nem foglalkozott a válasszal, mert kész volt a leckéje és éppen jobb dolga akadt, a földön fetrengett a testvérével, ordítva. Úgyhogy nem is szóltam, csak horkantottam egyet.

Én, szerdán: - Marcu, hétfőn oviba mész, tudod, beszéltünk róla...
Ő: - Igen, megyek!
Én, csütörtökön: - Na, már csak hármat kell aludni és megyünk az oviba.
Ő:- Igen, megyek!
Én, pénteken: - Marcu, még ezt a hétvégét eltöltjük itthon, aztán hétfőn, hajrá, ovi!
Ő: - Persze-persze, megyek!
Én, szombaton: - Jaj, de ügyes nagyfiú vagy, holnapután oviba mész.
Ő: - Bizony, megyek! Kisautózzunk!
Én, vasárnap: - Na, édesem, holnap ovi, ma egy kicsit hamarabb lefekszünk, jó?
Ő: - Jól van Anya, bujcizz ide kicsit és alhatunk.
Én, hétfőn reggel: - Édesem, öltözés, mehetünk az oviba?
Ő: - Én nem megyek sehova!!! Nem!!!! Soha!!!

A változások bizony nem mindig kedvezőek. 
A tündéri baba, akit boldogan hordoztunk karunkon, értsd: oda ment, ahova mi akartuk, és nem volt ellenkezés - mára önálló akaratú, olykor dacos és saját elképzelésekkel rendelkező lény lett, aki kikéri magának, ha segíteni akarnak neki az asztalra mászni (én, kérem, nagyfiú vagyok!), de azt is, ha figyelmeztetik, talán nem kéne naponta háromszor széklettel bevetni a nappali padlóját, mert az nem szül jó hangulatot. Ilyenkor persze bájosan pillogva vágja a fejünkhöz, hogy ő még kisbaba, szóval ilyesmikkel ne is maceráljuk.
És szép nyugodtan eltotyog, a nagyfiúság és kisbabaság határán kacsázva.

Vajon van-e értelme azon meditálni, kinek nehezebb ez? Mi járhat a gyermekfejben? Elengedni, amit eddig volt - máskor kelni, igyekezni, beállni a sorba, jól viselkedni, s nem meglepődni, hogy ezen az új helyen már nem mi vagyunk a kicsik, a kedvezményezettek, a kivételesek. Hogy minket ugyanúgy puszilnak meg, mint az összes többi gyereket - nem teljes odaadással, feloldódásban, mint otthon.
És itt van a szülő, aki két agyféltekéjét versenyezteti: a büszkét és a kapaszkodót. Nézi az ő nagy, okos gyerekét, aki már annyi mindent tud. És látja a kicsi, bátortalan, ölbebújós gyerekét is benne, aki még minden sérelmével hozzá szalad, Anyához, vagy Apához. A szülő büszke énje maga előtt terelgeti a gyerkőcöt az első óvodai napon, közben a kapaszkodó énje elé áll - hadd legyen még egy kicsit csak az ő kisbabája.

Halványan még emlékszem, mikor a két nagyobb lépte át ugyanezt a kaput és lépdelt befelé ugyanezeken a lépcsőkön, ugyanabba a csoportszobába. Talán még ugyanezeken a kisszékeken is ültek, csak az óvónénik lettek mára mások, de az ismerős érzés az ismerős környezetben, bútordaraboktól, fali dekorációtól, az egész, nehezen meghatározható óvodaszagtól még erősebben tör fel. Igen, itt törölgettem az arcukat és húztam be magam után nagyon keserű érzéssel a nagykaput, hogy odafent, a szobában biztosan kiüvöltik utánam a lelküket is. És ezeken a lépcsőkön rohantak elém párban, kis híján ledöntve engem a linóleumra, itt kerestük hószámra az elkallódott váltócipőket és fületlen nyulakat, mackófelsőket és ákombákom ovis rajzokat és itt lógtak ki a kerítésen, engem lesve, bekanyarodok-e már a sarkon végre, vagy ma is ők lesznek a legutolsók az udvaron és itt nyomták a kezembe az uzsonnából csakis nekem, vagy az apjuknak eltett egyharmad, tiszta nyál pogácsát, meg az újabb, játék közben kiesett tejfogakat. És innen vittünk haza egy babamaroknyi földet a legutolsó napon, s az a földecske ma már fél fogra sem elegendő morzsának tűnne koszos körmű, megnyúlt kiskamasz tenyereikben - nem óriási földmennyiségnek, mint akkor, az ovis ballagás napján.

Most lépdelünk a kapu felé megint, a kapu továbbra is ugyanaz, csak a gyerkőc más. Belém villan, hogy az első két esetből legalább egyszer ugyanígy zuhogott. Mentünk és megálltunk a kapu előtt és felnéztünk, hatalmasnak tűnt az épület, a kerti szobor és minden és akkor a gyerek a kilincsre tette a kezét, kérdve: megvolt a fotó, akkor bemehetünk végre?
Most megállunk az apjával a kapunál, s az óvodás rám néz, eső áztatja a pofiját. Kereken kisbabás még, de mögötte egy nagyfiú lapul. Villan a vaku, basszus, dehogy bőgök, csak ez a hülye eső az oka.

Nem tudom, minden anya megvan-e győződve arról, hogy egy átlagos, felhőtlennek indult játszóterezős délutánt követően az ő szívéről szakadt, édes magzatja a környék legpiszkosabb kölke - valószínűleg igen.
S ugyanígy: a szóban forgó anya gondolhatja-e, egy közel háromévesnek egyébként természetes attribútuma a sárfoltos fültő, a derékig vizes gatya, meg az algatenyészetnek is beillő gumicsizma?
Mert jó, jó, hogy a kisded teste munkaeszköz, s mivel anyja-apja tevékenyen nevelte, a kis karok-lábak dolgoznak is serényen egész nap, de akkor is: miként lehetséges, hogy más, nagyjából ugyanígy munkálkodó kolléga normális állapotban tud hazamenni a játszótérről? A mi kölykünk meg miért nem???

Ott van például Kloécska. Csodás kék szemei és szőke loknijai vannak, az anyukájának pedig Louis Vuitton kézitáskája. Kloé olykor pink tülltütüben (alatta barbis macskanadrág) érkezik a homokozóba, ami csak addig vált ki rosszalló pillantásokat a mamákból, míg rá nem jönnek a praktikumára. A tülltütü ugyanis annyira ki van keményítve, hogy a Kloéra, avagy Kloé homokozós játékaira mocskos mancsukat rátenni igyekvő pelenkás kollégák gyakorlatilag lepattannak róla. Tökéletes védelmi vonal.

Aztán ott van a kis Zoárd. Őt indulás előtt a H and M idei tavaszi katalógusából húzták ki frissen, ropogósan. Mokány, koptatott farmer, tengerészcsíkos ingecske, kötött mentőmellény, fehér sportcipő, színben tökéletesen pászoló baseballsapka. A hasonló stílben létező apuka elégedetten szemléli, ahogy Zoárdka egyenletesen lépeget a hinta körül. Néha fut, de csak szilárd burkolaton. Egyszer elesett, és haza kellett menniük, mert letette a kezét a talajra.

Ki ne felejtsük Anasztáziát és a nagymamáját. Ők már eleve azzal az igénnyel érkeztek a játszótérre, hogy onnan klasszisokkal tisztábban fognak távozni. A helyszínen ezért minden - a csúszda korlátjától kezdve az arra repülő kóbor feketerigóig - koszos, piszkos, kakás. A nagymama ezeket ismételgeti, bármi is kerüljön a kisunoka kezébe. Azonnal engedd el azt a kislapátot, Anika, koszos. Teszed le rögtön azt a labdát, Anika, piszkos! Hagyod békén azt a kisfiút, Anika, kakás! (Mellesleg a nagymamának röntgenszeme, de legalábbis röntgenorra van.

És itt van, ugyebár, a mi gyerekünk.
Arról persze nem tehet az a szegény kisfiú, hogy a Városgondnokság nem fordít kellő figyelmet a járdák állapotára, így itt-ott összegyűlik az esővíz. Csak nem fogjuk megdorgálni, amiért meg akarja állapítani, mennyi a felületi sűrűsége a víztükörnek? A sárral hajigálózás? Hát az meg igen hasznos tudomány lesz majd ötödikben, amikor osztályozzák a kislabdadobást. Ott van aztán a játékok elásása a homokozóban. Hát az meg egyenesen tudományos értékű - vagy talán gátat akarunk vetni csemeténk régészeti alaptanulmányainak?

S míg a szemünk sarkából konstatáljuk, hogy Kloécska anyukája szent borzalommal figyel minket, Zoárdka apukája elrettentő fotókat készít rólunk a telefonjával, Anasztázia nagymamája pedig fertőtlenítőkesztyűben kapja fel az unokáját, hogy minél gyorsabban elvihesse a mi nyakig sáros, szurtos, vizes, disznósan dagonyázó gyerekünk közeléből, legyintsünk.
És szemünket lehunyva gondoljunk nagy szeretettel a mosógépünkre...

(Fotó: http://blog.perhapanauts.com)

Hölgyeim és uraim, kedves anyák és apák, vessünk csak egy pillantást erre az anyaföldön hentergő kisgyermekre.
Adódik a kérdés, vajon mi okból tapasztja ez a drága apróság bájos fülkagylóját az aszfaltra?
Tudományos vágytól vezérelve talajtani vizsgálatokat végez netán?
Vagy kelet felé leborulva hálát ad az égnek, amiért ilyen klassz szülei vannak?
Netán a vöröshangyák vonulását figyeli ennyire?
Hát egy frászt.
Ez, kérem: HISZTI!!! Hamisítatlan, tőről metszett, összetéveszthetetlen hiszti, bizony.

Minden gyermeki lényben ott van ugyanis egy furmányosan beépített szerkezet, az elakadásgátló ellentéte, amolyan elakadtató. Mint mikor az analóg lemez barázdái között a tűnek nem akarózik tovább menni - na, ez éppen ilyen. Az Etna kitöréséhez hasonlatos állapotot a tapasztalatok szerint általában megelőzi valami. Mondjuk egy ártatlan, könnyed kis mondat arról, hogy a város hatodszori szisztematikus megkerülése után most már talán nem lenne káros hazatérni. Erre az előbb még angyali ded hirtelen a betonra veti magát, s démonian hörög, majd mikor látja, hogy ezzel semmit sem ért még el, drámai zokogásban tör ki.

Az anyja, akinek ekkorra nagyjából már minden mindegy, egykedvűen leül a járdaszegélyre. Milyen jó, hogy bukfencruhában indult el otthonról, gondolja. Így ugyan minimum egy idős hölgy biztosan a lába elé dob majd pár forintot, mert nem észleli, hogy a leharcolt asszonykától pár méterre éppen az Óment forgatják és a főszereplő megszállottként harapdálja a gyéren növő fűcsomókat.

A szülőanya lehetőségei némiképp korlátozottak.
Á: szőnyegszerűen maga után húzva hazavonszolja a rúgkapáló dedet. Gyámügyi vizsgálat ez esetben garantált.
Bé: ellenkezve a közhangulattal ("Há mé' nem pofozza már fel, anyuka?) elkezdi énekelni például az Internacionálét. A hirtelen beállt gyanús csendben felkapja és hazacipeli a gyerkőcöt.
Cé: megvárja, míg az El Nino elvonul, lecsendesedik, a romokat eltakarítják. Addig napozik, az arra járó férfiakat nézegeti és azon töpreng, mikor manikűrözött utoljára.

Egyszer olvastam valahol, hogy valakinek sikerült normálisan, észérvekkel, megbeszélve kompromisszumot kötni a másik féllel ebben a helyzetben. De az illető azt írta, neki is csak a második sarokig tartott, ott megint összeomlott a rendszer. Ráadásul rájöttem, hogy ez egy mesekönyvben volt. 

Felszabadult örömmel újságoltam (volna) ma a munkahelyemen, hogy a legkisebb gyerkőc végre elkezdte átaludni az éjszakákat. Két kolléga egyike - másfél éves kislány anyukája - némi alig titkolt ridegséggel kérte, menjek inkább haza és ott villogjak, de azt is csak csendben. Másikuk - hároméves és négy hónapos kisfiúk édesapja - borús tekintettel visszahúzódott a számítógépe mögé.
Mindkettő fejére rá volt írva, hogy nagyjából csak a smink, meg a férfiúi lendület tartja őket egyben az irodában, ahol aludni sajnos nem lehet, pedig milyen jó lenne.
Megértően néztem utánuk, ahogy a kis beleiket visszavonszolták az asztalaikhoz.
Az elmúlt 34 hónap minden egyes napjának megértése pulzált a tekintetemben.

Egy évtized sem volt elég, hogy megértsem, miért kap valaki jól alvó gyerkőcöket és miért nem jut ugyanilyen másnak, legalább egy? Miért? Az a tipusú ded ugyanis, mármint a jó alvót, akiről más anyukákat hallottam regélni, miközben éppen a játszótéri homokozó frissen gyalult oldalfalát támasztottam, félárbocra eresztett szemhéjakkal és igyekeztem élénken részt venni a társalgásban, ahamm, ja-ja, nem-gyenge, és hasonló morfémák ismételgetésével, számomra éppen olyan elérhetetlen tündérálomnak tetszett, mint az, hogy a reggel felvett pólóm már a délelőtt közepére ne legyen tele homokkal kevert nyálfoltokkal, friss, majd visszabukott tejcsöppekkel, meg kisőrlők lenyomataival, attól függően, hol tartott az apróság a fogzásban éppen.

Végigvettem a lánykoromban az emberiség ellen elkövetett bűneimet, de - leszámítva néhány piros lámpán áthajtást, amik alatt szerintem szintén szunyókáltam - nem találtam semmi olyasmit, ami miatt 14, majd 12, végül pedig 34 hónapig ne aludjak át egyetlen éjszakát se. Alapból nem vagyok mormota tipus, szolid négy órácska nekem már boldogság és megnyugvás és a REM-fázis illúziója, de 2011 augusztusától pá-t inthettem ennek is.

Aki volt már hasonló helyzetben, tudja, hogy a szervezet - ha sziszegve és táblákkal tiltakozva is - bámulatosan alkalmazkodik, s mivel elég kevesekről hallani, akik "álmon haltak", valahogy mindenki megoldja e problémát. Jómagam viszont úgy gondoltam, ez így túl könnyű terep, ezért (na jó, nem ezért) a gyerkőcök féléves korában mindhárom esetben visszamentem dolgozni full time melóba, tehát a "majd alszok éééééén, ha lefekszik a ded" tipusú délutáni operaáriákról szó sem lehetett. Viszont remekül lementem mélyalvásba a toaletten ücsörögve, a zuhanyrózsa takarásában a kádban, vagy zokniteregetésre hivatkozva, a szerencsére nem felültöltős mosógépen heverve. Pár perc szunyákat loptam össze, míg a pénztárosnő előttem "Irééééénke!" kurjantással várta, hogy valaki a főkasszából oda vigye a sztornókulcsot, mert az előttem ácsorgó vevő a padlizsán kódját ragasztotta a narancsra. Aluszkáltam másfél percnyit, míg zöldre váltott a lámpa és elindulhattunk kismotorozni, vagy míg lendületben volt a hinta és nem kellett löködni éppen, csak gyíkszerűre húzott szemmel nyomon követni, benne van-e még a drága magzatom.

De most letűnt e korszak, amelyre valamikor majd mosolygós nosztalgiával emlékszem vissza, ahogy a többire is. S ha minden jól megy, csak azt tárolja el az alváshiánytól kissé megtépázott hipotalamuszom, hogy a csöndes, tejillatú összebújások és 22-es talppal történt nagy pofán rúgások között félúton egy új családi Guinness-rekord is született.

Ha az ember gyerekként azt látja, a nagyapja reggelente beretválkozik, ebédhez inget vesz, nyakkendőt köt, este pedig nadrágját gondosan élére rendezve teszi le a neoklasszicista szalonfotel karfájára, akkor kialakul egy meglehetősen keményvonalas képe a rendes öltözködésről.
Ha gyereke születik és a szalonfotel helyett vett ikeás kockaszéket elborítják a kölyök rongyai, némiképp hajlandó feladni a korábbi elveket.
A család bővülésével igyekezetünk, hogy csak egy hajszálnyit is olyanná teremtsük a gyermek összképét, amilyenre szeretnénk, nagyjából annyira szánalmas kísérletté válik, mint botoxozni a willendorfi Vénuszt.
De mikor azt látjuk, az angyali ded következetesen magasról tesz erre az egészre, s hány alkalommal vonul fel, gatyakorcát ízléses kőművesdekoltázsba rendezve - na, akkor és ott beborul az anyai agy.

És nehogy azt higgyük, ehhez fiús anyának kell lenni. Ugyanis a család egyetlen, kellemre és rendezettségre fogékony eleme, a halmazában így egyfajta magányossággal küzdő lánygyerek produkálja a legmerészebb, és valljuk be, legfantáziadúsabb eseteket.
Kap egy új cipőt - két nap múlva kiszúrja valami iskolai dikiccsel (dikics, miszerint cipészkés, azazhogy susztervas... csak tudnám, ilyeneket melyik tanár tart egy iskolában????)
Kap egy fehér vászontopánt - még aznap leeszi eperrel, ami Szicília-formájú, kivakarhatatlan foltot hagy rajta.
Kap egy csizmát - egy hét múlva hazajön a talpa nélkül.
És állítja, hogy egész nap meg sem mozdult, összességében üldögélt a padban, és álldogált az udvaron a költözőmadarak vonulását figyelve.

A legnagyobb is imádnivaló, hiába, az én vérem. Ő úgy érzi, a világ túlontúl sematikus, szürke és egysíkú, ha a ruhadarabokat a rendeltetésük szerint veszi fel, ezért naponta beújít. Az ádámcsutkáját folyton valami címke veri, s talán ő a legszerencsésebb tizenkét éves a bolygón, csak az értetlen anyja nem fogja fel, hogy pont ezért kell mindent kifordítva felvenni, az alsónadrágtól kezdve a zoknin át a pulóverig.

Mindez azonban most eltörpülni látszik a legkisebb nadrágviselése mögött. Ha az ember elképzeli, hogy a most bájos, husis domborulatok miként válnak megbotránkoztató látvánnyá egy negyvenes, lakli pasi tartozéként, legfeljebb a reménybe kapaszkodhat. Hogy addig még annyi idő van, s hátha végérvényesen divatba jön férfiaknál is a kezeslábas.

Persze, ha nyakkendős-daliás, mindig nett nagyapámra gondolok, aki a napokban lett volna 100 éves, még én is behúzom a nyakamat. Papuska, kérlek, ha meglátod majd ezt a fényképet, ne nagyon forgolódj... 

Van egy hol elalvó, hol felbukkanó, vissza-vissza kacsintgató, de folyton a családi lét árnyékában lebzselő kérdése a gyermekkornak.
Az ÉS MI LESZEL, HA NAGY LESZEL? problematikája.
Erre a kérdésre persze nem lehet egy és oszthatatlan választ adni. Nem olyasmi, mint hogy a Mikulás, az mindig bácsi, vagy hogy az üveghegy hiába átlátszó, azt bizony hétszer is meg kell kerülni a mesében, hogy az ember rájöjjön, mögötte laknak a sárkányok. (Ez amúgy egy feloldhatatlan optikai probléma számomra úgy harmincöt éve.)

Hát nem. A mi levés-válasz ugyanis mindig attól függ, hány éves korodban szegezik neked a kérdést. E szerint változtatod a véleményedet egy végtelennek tűnő skálán, ahol a kezdet a mozdonyvezető, a végpont meg talán a boldog felnőtt. Érdekes, utóbbit milyen kevés gyerkőc említi - talán azt hiszik, a boldogfelnőttség egy készen kapott állapot, az a kopaszodással és a szemránckrém használattal egyetemben mindenképpen eléri az embert.
Középsőm, aki nőnemű és kilencéves, például kitartóan festőjuhásznak készült egy időben. Igen, nincs félreolvasás, festőjuhász, így, ahogy mondom. Kifejezetten büszke is voltam rá. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a mindig ferdén befont copfocskáival fel, s alá kolbászol a kies magyar rónán, nyomában a nyájjal. Előtte a kilenclyukú Golden Gate, jobbra tőle egy rémes kút (nyelvi leleménye hároméves korából), balra tikkadt szöcskenyájak. Az én kicsi lányom pedig egyik kezével terelgeti nyáját, másikkal fújja furulyáját, s ha netán még marad szabad kapacitása, előkapja hellokittys vászontarisznyájából (akkoriban az volt neki) piktoreszközeit és olyan zsánert rittyent, hogy netovább. Nekem, mint szülőanyjának más dolgom sincs, mint galériákkal egyezkedni és birkaétel recepteket keresgélni a blogtérben.
Itt van aztán a bátyja, aki volt már minden: feltaláló, kalandor, harangozó, taxisofőr, könnyűbúvár, jedi, jelmeztáros és bálnavédő. Két hónappal ezelőtt úgy döntött, fejlesztőmérnöknek jelentkezik a LEGO-hoz, mert "ha a gyerekeknek terveznek játékokat, a leghelyesebb, ha gyerekeket alkalmaznak". Elvileg meg kellett hajolnom az érvelése előtt, pikírtan csak annyit jegyeztem meg, hogy szerintem nem egy székesfehérvári 11 évesre számítanak ez ügyben, de az én véleményem ne legyen akadály.
- Borzalmas vagy, anya - mondta a gyerek faarccal. - Képes vagy halomba dönteni az ember legjobb terveit.
És magára csukta a szobaajtót. Égett a pofám, tényleg. Hogy lehetek ennyire felnőtt? Szépíteni akartam, elmagyarázni, hogy az élet az nem olyan...- de tulajdonképpen mit is akarok mondani? Hogy az élet csupa kompromisszum? Akkor inkább maradjon csendben az ember.
A srácok amúgy - mint néhány napja bizonyítást nyert - lélekben is viszonylag könnyen regenerálódnak. Jött a gyerek és közölte, hogy megvan a végső, az egy és örökletes, a tuti és maradandó elképzelés.
Pizzafutár lesz.

- Anyaaaaaaaaa, van még itthon valami ehető????
Anya sóhajt. A reggeli bevásárlást követő elégedettsége így, estére nagyjából a Holdban van. Mondaná, hogy édes gyerekem, miért kell mindent egyben felzabálni? Zsírréteget akarsz képezni, jön a harmadik jégkorszak, vagy mifene? Az immár öt teljes perce munkálkodó éhség azonban olyan gyászosan uralkodik ilyenkor a gyermekarcokon, hogy anya inkább feladja, kabátot vesz és átkocog valamelyik még nyitva lévő egységbe.

Közben azon morfondírozik, milyen jó is így, magányosan elmenni a boltba. Emberi mivolt, humánum, szabadság - ilyesmi fogalmak járnak az eszében ilyenkor. Mert pár nappal korábban a legkisebb is ment vásárolni, márpedig a legkisebbel az külön procedúra. Jó oldala, hogy fejleszti az ember légzőizmait ("Nem felpofozni, nem felpofozni, nagy levegő, nagy levegő!) és lehetővé teszi, hogy az egy kisgyermekes bevásárlásra jutó újabb ősz hajszálak eltüntetése végett kissé gyakrabban eljusson a fodrászhoz.
Rossz oldala, hogy mire eljut, már nem feltétlenül lesz mit festetni, mert addigra mind kitépte, mikor a ded nekifarolt a procc szabályossággal Kheopsz-fáraó piramisába rendezett narancshalmoknak és most minden vásárló azt figyeli élénk érdeklődéssel, csak a natúr joghurtokig gurulnak-e, vagy esetleg eljutnak egészen a fagyasztott húsokig?

Az apróságot persze mindez hidegen hagyja. Ő első körben eltrappolt a "Játékosztálynak" nevezett szekcióba. Ugyan már oda is úgy érkezett, hogy otthon rákarmolt három darab sárga színű járműre, de az ebben a közegben smafu, nulla, zéró. Ő egy negyediket szeretne, amely minden bizonnyal pompásan kiegészíteni a meglévő autóhalmot, mi azonban momentán kenyeret, szörpöt, vajat, meg tíz deka sopronit akartunk volna venni, luxusmercédeszt nem annyira.

Azért olykor megörvendeztetjük ám a bolti alkalmazottakat is. Mint például múlt vasárnap, amikor a gyermek határozottan a hóna alá csapta az előszobában elfekvő, nyárutóról még felfújva ott maradt piros, autómintás úszógumit. A fotocellás ajtón előttünk masírozott be, mint egy igen elszánt kozák: "Na, meggyüttem, mutassátok, mitek van! " - mondta az arckifejezése, mi pedig diszkréten a biztonsági őrhöz oldalogtunk. Izé, hoztuk mink ezt az izét, de nem itt vettük... így, januárban talán nem is szezonális errefelé...
Az őr - lófogú, kajla fülű, Hobbit-szerű bácsika - nagylelkűen legyintett. Később néztük az üzlet jelzőpecsétjét az úszógumin - csak enyhén mosódott el. Aki rányomta, igencsak rázkódhatott a röhögéstől...

(Fotó: Richard Austin)

Valahogy úgy vagyok vele, hogy a gyerek környezeténél nemigen van jobb játszóház. Menjen és tapicskoljon sárban, fusson homokon, ölelgessen fákat, szedjen csigaházat, egyen hangyát, bánom is én, nagyjából mindegy, mihez kezd magával, csak lehetőleg odakint, a természetben tegye, főleg jó időben, napsütésben, s persze ujjé, a ligetben. Az esős, nyirkos, meg a metsző szeles nyilván más tészta: az ember kénytelen beszorulni a lakásba és ott feltalálni önmagát. Megjegyzem, abban is van izgalom, nálunk feltétlenül. Egy-egy ilyen délutánt követően gyakorlatilag nincs mese, fel kell építeni újra az egész lakást, főleg, ha a valahogy a gyerekkorában felejtett öcsém is eljön és a fonalgombolyagaimból vérszomjas vérszívó pókok hálólabirintusát rekonstruálja az összes szobában - de legalább jól szórakozunk.

És persze van az, hogy olyan végzetesen eluralkodik rajtunk a nihil, hogy elhatározzuk, elmegyünk játszóházba.
Pénzt, paripát, fegyvert pakolunk be, mert játszóházazni nem olcsó muri, ez köztudott. Volt már, hogy a gyerekre leszurkoltunk egy közepesebb négy számjegyű összeget egy órára, mire öt perc után összeveszett egy tetszetős, copfos tündérrel úgy 27 hónap körül és a hatodik percben közölte: indulunk haza. A játszóházban pénzvisszafizetési garancia sincs, ráadásul ha fejbe dobnak egy szétszedhető, műanyag fáskamrával, vagy elgáncsolnak a tatamiszőnyegen, legfeljebb magadra vethetsz.

Minap annyira gyatra időjárás volt, hogy mégis elfuvaroztam az apróságot egy ilyen műintézménybe. Mert a szülő egy ösztönlény, ezért ösztönösen a legkönnyebb elmozdulás irányába indul el ő is. Mert már pirospecsenyézett és kisautókat tologatott brümmögve fél délelőtt, közben persze mosott, teregetett, szörpöt adott, boltba ment, megfőzte az ebédet, elmosogatott, kiporszívózott, sütit sütött, tehát mostanra nagyjából egy négynapos vízihulla aktivitását mutatja, s azt reményli szegény feje, a játszóházban a többi kispajtások majd úgyis eljátszanak az ő porontyával, ő meg üldögélhet egy csöndes sarokban és maga elé mosolyoghat, mint Forrest Gump a buszmegállóban.

Ha, ha, ha.

A drága porontyon ugyanis az első percben átgázolnak, valamint valamelyik kis kolléga kikarmolja a kezéből a kisautóját, így a szülő mosolygás helyett nagyjából személyi testőrként és vagyonőrként működhet a következő órákban, árnyékként követve a játszó apróságot.
Viszont így, mozgás közben, ébrenlétet mímelve legalább meg lehet figyelni a játszóházi szülők tagozódását.

1. Az őrző-védő: bullterrierként lohol a gyerkőc nyomában és hárítja könyökkel-térddel a potenciális agresszorokat. Nehezményezi, hogy nincs biztosítókötél a gyerekeken az ugrálóvárban.
2. A passzív: egy csúszda alá bújik a tabletjével, és a Forma-1 híreit követi. Fél óra múlva veszi észre, hogy a zokogó gyereket a földszinti mosdóból hozzák vissza a munkatársak, ott kereste apukát.
3. A topmodell: játsszál SZÉPEN, nyomja meg a határozószót a Burberry kardigános kislányának. Kikéri magának, hogy bunkó apukák leplezetlenül bámulják a köldökig szökő dekoltázsát.
4. A sokgyermekes: mikor a játszóház zárásakor rátalálnak, békésen szuszog a csocsóasztal alatt. Ha felébresztik, azt motyogja, "nahát, pedig mintha ide gurult volna az a hülye labda".
5. A lelkes: ugrik, fut, mászik, kötélhágcsón lendül át a falak közt, azt üvöltve: Dzseronímóóóóó! A hatodik lecsúszásnál kiszakad a fenekén a nadrág és lyukas a zoknija is, de észre sem veszi.
6. A menedzser: ő megőrzésre hozta a gyerekét. Kávét vesz a büfében, térdén lazán eligazgatja a fényes felületű öltönynadrágot, aztán két órán át telefonon egyezteti az árfolyamokat.
7. A lúzer: az első percben beleejti a mobilját a hatszázezer színes kislabdát tartalmazó gumimedencébe. Mikor a személyzet az utolsó kislabdát is kiszedte, eszébe jut, hogy talán mégis valamelyik tilitoli kisautó tetejére tette le, de tényleg csak egy pillanatra.
8. A szigorú: már az elején kihirdeti a szabályokat: a műanyag kisházba be kell menni, a kisautóra fel kell ülni, a labdát csak dobni szabad, hányszor magyarázzam, kisfiam? A szabályrendszertől eltérő viselkedést azonnali hazamenetellel torolja meg.
9. Az elhidegült: "szólj apádnak, majd az kisvonatozik veled", sziszegi a gyerkőcnek. Esze ágában sem volt ide jönni, helyette ablakpucolást tervezett.
10. A kiéhezett: minden felnőttel beszélgetést kezdeményez, mert szegény egész nap a másfél éves társaságában, a "böböböbe, anyikóka, lutyu-putyu" kommunikációs szinten kénytelen létezni.

És így tovább. Szóval el is határoztam, ha nyerek a lottón, majd többet járok játszóházban, mert szórakoztató.
Ja, de nem most.
Majd ha piros hó esik.

J. (majdnem 12 éves, rezignáltan): - Szóval, nem mentünk el a Vidámparkba. Bezárták, és mi nem mentünk el. Most már sohasem mehetünk el.
Én: - Azért még elmehetünk majd máshová. Vannak még vidámparkok.
J.: - De egyik sem olyan, mint a budapesti volt. (Ez, mondjuk igaz.)
Én: (belegondolok a legutolsó vidámparkos élményembe)

Nyolc hónapos terhesen, dagadt lábbal, teli hócipővel, hullaszerű fejjel, negyven fokban, bálnaszerű lényemet a párakapu alatt darvadoztatva azon méláztam éppen, vajon végképp elment-e a maradék eszem is. (Visszagondolva: valószínűleg igen.) A maradjunk aktív kismamák nemzetközi mozgalomnak behódolva hagytam magam elcipeltetni: persze először minden kellemes családi délutánnak indul, amelyen dehogyis szívem, nem kell neked ide-oda rohangálnod, majd én mindent megoldok, te csak üldögélj szépen egy árnyas padon.
Na, ebből nem lesz semmi.

Valahogy beleerőltettem magamat a barlangi kishajóba és vígan keringtünk gyermekkorunk meseszörnyei között. A lágy ringatózás felért egy szülésfelkészítő relaxációval - természetesen pont azokat untatta halálra, akik miatt belekezdtünk. Nekiálltak nyúzni, naaaaaa, csak még erre üljünk már feeeeeel, és egy olyan magas vasvalamire mutogattak, amitől engem még a földön ücsörögve is a frászt tört. Életem párja közben egyetlen pillantással is egyértelművé tette, hogy ha fel kell mennie egyedül két kiskorúval, ő bizony onnan a magasból ugrik le, mit bánja. Ha lehet, majd ne énekeljek a búcsúztatásán.

A jegyszedő kisfiú kerekre nyílt szemeit látom még, ahogy a vidámparkos feliratos egyenpólóban tétován elveszi a jegyemet. Izé...nem kéne szólni valami biztonsági őrnek,vagy menedzsernek, hogy ez az asszonyka ekkora hassal nem fog beférni a Break Dance-be, drága hölgyem, inkább elkísérem az információhoz. Jesszusom, állítsák meg, tiszta őrült, hát nem begyömöszölte magát???

Az út meredeken tartott felfelé, s csak a pillanatnyi szünet volt, míg a szerkezet megállt, de csak hogy aztán megkezdje szédítő vágtáját 90 fokban lefelé. Aztán már csak a kapaszkodás, a rángatás, és a percekig tartó ima maradt, miszerint édes Istenem, nézz le a mennyekből erre a forgó mozgást végző, nagy sebességű, tengelye körül is pörgő játékszerre, amiben ülök és hozzád könyörgök, - ne engedd, hogy itt szüljek meg, tizenkét méter magasban, saját tengelyem körül pörögve, oldal irányba gravitáló hassal, sikítozva, miközben a magzatvizem lassan, de biztosan a lenti sorban állók fejére csorog...

Anya, mikor megyünk legközelebb vidámparkba? - kérdezik olykor a gyerkőceim, én pedig vidoran megveregetem a vállukat és magamban azt mormolom:
Már most is ott vagyunk, bogaram. Már most is ott vagyunk....

Ő: - Ana. Kisvizet kéjek.
Én: - (fuvolázva) Ó, persze, édesem, tessék. 
Ő: - Nem, szörpit kéjek.
Én: - (békegalamb tónusban) Most mondtad, hogy kisvizet kérsz.
Ő: - Bubojékos vizet kéjek.
Én: (leheletnyi sóhajjal) - Tessék, angyalom, itt a kisvized, igyál.
Ő: (rámered a pohárra) - Pöttyös bögjébe kéjek.
Én: (enyhe rezignáltsággal átöntöm a vizet a bögréjébe) - Na, meg is van. Igyál szépen.
Ő: (rémered a bögrére) - Még kisvizet kéjek.
Én: (a maximális kedvességgel) - Tök tele van a bögréd kisvízzel, légyszi igyál már.
Ő: (miként a Macska a Shrekben) - Kisvizet...
Én: (pillanatra lehunyom a szemem, hátha eltűnik, mire kinyitom) - Ez kisvíz. Ez bögre. Igyál.
Ő: - Szörpit kéjek. Inkább.
Én: (mégsem szidhatom az anyját, mivel én vagyok) - Szörpit. Tessék. (fekete medvecukor hangon) Itt a rohadt szörpöd.
Ő: (rémered a bögrére) - Pohájban kéjek.
Én: (számolás tízig) - Oké, pohárba. Tessék, át is öntöttem, ihatsz.
Ő: (rámered a pohárra) - Még szöjpit bele kéjek. Még.
Én: (sokat sejtetően lóbálom a szörpös üveget) - Nnna. Hát mennyi szörp kéne még bele, hm? Hát száz százalékos töménységű szörpöt iszol, mit akarsz még?
Ő: (miként Desdemona Othello markában) - Csoki van?
Én: (százig számol) - Nincs. Csoki, az nincs. Van: víz. És van: szörp. Kértél szörpöt. Akkor tessék, igyál, jó?
Ő: (felütésnyit töpreng) : És süti?
Én: (elkezdi felidézni sekélyes földrajzi ismereteit, miszerint hova, melyik, Isten háta mögötti lakatlan szigetre is száműzték a rabszolgákat?...)
Ő: (fuvolázva) : De tojta is lehet, Ana. Vagy kekszi.
Én: (...de jó lesz nekem a lomos kamra is, elüldögélek ott majd a szánkón, meg a karácsonyfatalpon...)

Mindjárt vége van 2011-nek, nekem meg van három gyerekem. Tökre nem így terveztem néhány évvel ezelőtt, mikor szilveszter felé általában megszállt az ihlet és nekiálltam elgondolkodni, milyen is lesz/legyen a közeljövőbeli életem. Mondjuk alapból megvolt a vágy, hogy igen,legyen gyerek. És ha lehet, egynél több, nehogy úgy járjunk, mint Ági ismerősöm, aki arra panaszkodott, egy szem leánygyermeke gyakorlatilag megfojtja azzal, hogy -testvér híján -folyamatosan rajta lóg. Ő meg nem akart egy gyerek alakú testkinövést, csak egy ideális, szépen viselkedő és jól öltöztethető kisleányt, aki majd illedelmesen sétálgat anyuka mellett...

A kettő egészen szimpatikus számnak tűnt. Igaz, a szerencseszámom a hét, de ezt gyerek tekintetében viszonylag gyorsan elvetettem. Hasonló okokból tűnt el a süllyesztőben a hat-öt-négy felbontás is. Hat kis cipő kaotikus káoszban összedobálva az előszobában... Ötször sok mocskos pelenka a teletömött szemetesben és kimoshatatlanul zsírfoltos előke a fürdőszobában, műanyag lavórban ázva - hát, nem tudom. Egyszer elmentem egy jóshoz, aki megfogta a kezemet, rápislantott oldalt, a kisujjam külső részén lévő vonalakra és közölte, ez biztos kettő. Esetleg bizonytalan három. Kicsit elborzadtam. Én a közeljövőben a tengerparton szándékozom lógatni a lábamat bizonyos hosszabb ideig, esetleg élnék Londonban, ez meg három gyerkőcről beszél itt nekem???

Aztán meglett a kettő, olyan természetességgel érkezve, mint ahogy a a költöző madarak térnek vissza tavasszal. És akkor jött egy nagy döntés pasifronton, aztán egy még nagyobb, hogy legyen-e harmadik. Most meg itt szuszog, a másik szobában az ágyacskájában, míg én ezt a blogbejegyzést gépelem.

Szóval, anya vagyok, elsőre ennyi. Tényleg: na és? Erről meg legközelebb...